Kárpáti Eszter
A szöveg fogalma
Typotex Kiadó

bori@typotex.hu
marketing@typotex.hu
velemeny@typotex.hu
Va¬la¬mi vagy szö¬veg, vagy nem az. De hogy ez mitől függ? Nincs rá ál¬ta¬lá¬nos – ál¬lan¬dó – sza-bály. Ko¬rok¬tól, hely¬szí¬nek¬től, sze¬mé¬lyek¬től, al¬ka¬lom¬tól függ, hogy éppen va¬la¬mit (akár ugyan-azt a va¬la¬mit) szö¬veg¬nek tart¬juk-e vagy sem.
De ha így van, akkor miért akar¬juk min¬den áron meg¬ha¬tá¬roz¬ni? Nyel¬vé¬sze¬ti¬leg be¬so¬rol¬ni? Vajon jól tesszük-e, ami¬kor a nyel¬vi hi¬e¬rar¬chia csú¬csán akar¬juk meg¬ta¬lál¬ni a szö¬ve¬get?
A szö¬veg ugyan¬is nem a „leg¬na¬gyobb nyel¬vi egy¬ség”, mert¬hogy egy¬ál¬ta¬lán nem nyel¬vi egy¬ség. Kü¬lö¬nös¬sé¬ge abban áll, hogy lát¬szó¬lag le¬ír¬hat¬juk, meg¬is¬mer¬het¬jük a „bel¬se¬jét” (szer¬ke¬ze¬tét, össze¬füg¬gé¬se¬it). De aztán ki¬de¬rül, ez nem elég – mert nem ettől szö¬veg a szö¬veg. A szö¬veg a gon¬dol¬ko¬dás egy¬sé¬ge: ebből a cél¬ból ala¬kult ki, erre hasz¬nál¬juk nap mint nap.
A Kom¬mu¬ni¬ká¬ció¬ku¬ta¬tás jelen kö¬te¬té¬hez a szer¬ző¬nek a Pécsi Tu¬do¬mány¬egye¬tem Nyel¬vé¬sze¬ti Dok¬to¬ri Is¬ko¬lá¬ja Al¬kal¬ma¬zott Nyel¬vé¬sze¬ti Dok¬to¬ri Prog¬ram¬já¬ban meg¬vé¬dett PhD disszer¬tá¬ci¬ó-ja szol¬gált ala¬pul.
Kár¬pá¬ti Esz¬ter a Pécsi Tu¬do¬mány¬egye¬tem Nyelv¬tu¬do¬má¬nyi, il¬le¬tő¬leg a Bu¬da¬pes¬ti Cor¬vi¬nus Egye¬tem Média és Te¬le¬kom¬mu¬ni¬ká¬ci¬ós Tan¬szé¬kén tanít.

Kárpáti Eszter, PhD (1965)
Nyelvész, a PTE BTK Nyelvtudományi Tanszékének, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Média és Telekommunikációs Tanszékének adjunktusa. A szövegek természetével foglalkozó munkáiban a (belső és külső) kontextuális tényezők szerepét vizsgálja grammatikai, illetőleg kommunikációelméleti aspektusokból.
E-mail: karpati.eszter@axelero.hu

Nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. A szöveg egyfajta (Petőfi S. János szavaival élve: dominánsan verbális) nyelvi jel, amelynek jelentése az ókortól napjainkig ellátta feladattal a gondolkodókat. E nyelvi jel komplexitása az idők során két szempontból is növekedett, s mindkettő mögött a közvetítettség állt: történetileg a kognitív képességek fejlődése váltott át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás, mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatokkal megjelent lehetőségek tudásának) elsajátítására; a jelentéstapasztalat vonatkozásában pedig napjainkra a jelentés létrejöttének folyamatába ékelődött egy intézmény, a média. A szövegfogalom nyelvészetileg is érdekes változást mutat. E tanulmány egy mintaelemzésben azt mutatja meg, hogy a rendelkezésre álló modellek milyen kérdéseket vizsgálnak, s ezekre milyen válaszokat adnak. Azt látjuk, hogy maga a szöveg fogalma alakul át. Végeredményben kérdéssé válik: van-e még értelme szövegről beszélni, vagy inkább egy olyan komplexebb „képződmény”-ről lehet csak, amelynek növekvő komplexitása nem belső struktúrájából, hanem kontextusának bővüléséből fakad?
0. Előzmények
Az elemzés előzménye A szöveg fogalma című PhD-értekezés, amely három, történetinek is tekinthető szempontból járja körül a szöveg fogalmát: kognitív (biológiai és kulturális), szemantikai, illetőleg nyelvészeti keretek között vizsgálja meg a nyelvi jel alakulását, feltételezve, hogy a szöveg mint gondolkodásunk egysége egyfajta komplex jel, s egyre növekvő komplexitás jellemzi.
A dolgozat három fejezete nem egymásra épül: három különböző szempontból néz tárgyára. Sorrendjük mindössze a nyomtatott szöveg linearitáskényszerének következménye.
A szöveg a saussure-i értelemben nem langue-, hanem parole-jelenség: a nyelvhasználat egyik egysége; a nyelvhasználat során, a konkrét kommunikációs szituációkban a résztvevők egymás megértésére törekedve egy diskurzív folyamat részesei, s ha összefüggő, ha valamilyen szempontból teljes gondolatot fejeznek ki, akkor szöveget hoznak létre. Feltételezésem szerint nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. Ez abból következik, hogy a szöveg a gondolkodás egysége: a gondolkodás eszközeként alakult ki, erre használjuk nap mint nap. Tulajdonságai ezért olyanok, amilyenek: szintaktikai, szemantikai és pragmatikai értelemben egyaránt összefüggő (vagyis: konnex, kohézív és koherens), s egyszerre jellemzi lineáris és globális szerveződés és szervezettség. Nem azért, mert a nyelvtan ezt írja elő; hanem azért, mert akkor hozzuk létre, amikor valami „kerek egész” gondolatunk van. Amíg nem ilyen, addig „csak” beszélünk róla. Diskurzív magatartásunk épp azért oly jellemző, merthogy folyamatosan, megbeszélve másokkal, illetőleg magunkkal állandó diskurzusban állva alakítjuk, formáljuk gondolatainkat.
A három fejezet is így „beszélget egymással”. Együtt érlelik meg azt a következtetést, hogy az egyes, önálló szövegek helyett egyetlen, folyamatosan alakuló/épülő szöveggel kell számolnunk. A dolgozat nem elemző: az analitikus attitűd helyett egyfajta enumerációt végezve a szintetizálásnak azt a módját választottam, amely az olvasóra bízza a következtetést – látszólag. Valójában azonban mindhárom úton, mindhárom diskurzusban – a diszciplináris kerettől és meghatározottságtól függetlenül – ugyanoda jutunk (ugyanoda vezet a dolgozat): a komplex jelhez. Ebben az irányban halad a biológiai és a kulturális evolúció, a jel, a jelentés gondolati reflektáltsága és a nyelvészeti kutatás által feltárt/tételezett modellek reprezentációs foka is.
Bevonhattunk volna „beszélgetőpartnerként” más tudományterületeket is (jelesül az irodalomtudomány, főként az irodalomelmélet kívánkozott volna ide). Ez a legnagyobb tisztelet okán maradt el: az irodalommal kapcsolatos kérdések oly sokrétűek, az általuk szembetűnő problémák oly összetettek, hogy nem vállalkoztam feldolgozásukra. Bár az irodalmi szövegek – a dolgozatban ki nem mondott, de mindvégig követett gondolkodásmód szerint – nem különböznek a nem irodalmi szövegektől (vagyis szöveg az, amit annak tartunk), s a szöveg és az olvasó viszonyával foglalkozó fenomenológiai, hermeneutikai és recepcióelméleti megközelítések közül ez utóbbi képviselői (például Firth vagy Jauss) hasonló álláspontot képviselnek, mégis azt gondolom, hogy az irodalmi értelmezés, az irodalmi értelemben vett interpretáció során felmerülő kérdések kívül esnek a nyelvészeti/nyelvi elemzés területén.
A disszertáció első fejezetében Donald (2001) megállapításait követve s a kognitív fejlődéssel foglalkozó szakirodalom/szerzők véleményével körülbástyázva igyekeztem a kulturális változásokat, az átmeneteket ismertetve rámutatni, hogy az EXMF (külső emlékezeti mező) és a KTR (külső tároló rendszer) megjelenésével a szöveg egészen új szerepet kap. Már nem pusztán az emlékezést megkönnyítő eszköz, hanem a gondolatok külsővé válását, cserélhetőségét, a kiötlőjétől való elszakadását teszi lehetővé. S az elszakadás azt is jelenti, hogy a szövegek újraolvashatók, átszerkeszthetők és átrendezhetők.
1.2. A szemantikai nézőpont
A második fejezet egyik – külön ugyan nem hangsúlyozott – feltevése, hogy mivel a szöveg komplex jel, s főként nyelvi jellegű, a szöveg is nyelvi jel. És lám, a nyelvi jelről való gondolkodás történetét, a nyelvi jel jelentésének vizsgálatát nyomon követve épp oda jutunk, hogy a már hivatkozott komplexitás a történet során e tekintetben is fokozódott. A görög gondolkodóknál világosan elkülönült a retorikai és a szemantikai nézőpont: a beszédek meggyőzőerejét szem előtt tartó „pragmatista” szónokok egészen mást vizsgáltak, mint a szavak jelentését, a dolgok nevének természetét vizsgáló filozófusok. A középkorban a grammatika előtérbe kerülésével a „helyes” egészen más értelmet nyert. Az egyes szerzők a jel funkcióját és jelentését; a jelentés tényleges mibenlétét keresve arra a kérdésre keresték a választ, hogy a jelek mit jelölnek/helyettesítenek/neveznek meg: a dolgokat vagy hasonmásaikat, vagy az elménkben lévő „mentális szavakat”, esetleg valami ezeken kívülállót.
A nyelvi jelről való gondolkodás korai szakaszának bemutatása során a szerzők műveiből különösen a nyelvi jel és jelentésének kérdésével foglalkozó szempontokat emeltem ki, lehetőség szerint az eredeti művek szövegeivel: a szerzők mögé bújva, őket magukat megmutatva. A (mindig) egyszerűsítő rendszerezés helyett a felmerülő kérdéseket követtem: ezek gyakran ismétlődtek, újrafogalmazódtak, s az újrafogalmazás révén esetenként új értelmet nyertek. Amikor a konceptualizáció olyan fokú lett, már inkább modellek váltották egymást: a sort kezdhetjük a referenciális jelentésmodellel; jeles képviselői voltak az asszociációs jelentésfelfogásnak; a kétkomponensű jelentésmodell Frege megfogalmazásában jelent meg; ehhez képest valódi előrelépést a személyközi kommunikációban konstituálódó jelentés, illetőleg ennek a beszédaktus-elmélet keretében való tárgyalása jelentett.
A kommunikáció makromodelljének bemutatása, a tömegkommunikációval megjelenő jelentéstapasztalat annak a fejlődésvonalnak a (jelenlegi) végpontja, amelyet az első fejezetben is konstatáltunk: ott az EXMF, illetőleg a KTR megjelenéséről beszéltünk, itt az intézményi közvetítettségről. Ott a kognitív képességek fejlődése vált át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatok ismerete) elsajátítására, itt a jelentéskonstituálás folyamatába ékelődik egy intézmény, a média. A közvetítettség mindkét esetben a komplexitás fokának növekedését mutatja.
1.3. A nyelvészeti nézőpont
A harmadik fejezet is áttekintés kívánt lenni, amely megmutatja a szövegfogalom nyelvészeti reflektáltságát, illetőleg ennek változását. Az a kieferi dilemma (Kiefer, 1976), amely szerint vagy nincs szükség szövegtanra, vagy – amennyiben mégis – lehet, hogy a szöveget kell a nyelvészet alapkategóriájának tekintenünk, időről időre felmerül, még ha nem is fogalmazódik meg. A cikk megjelenésével egy időben keletkező és eleven irányzatokat azért vázoltam, hogy lássuk, akkoriban pontosan együtt mozgott a magyar nyelvészet és a magyar nyelvészek észjárása másokéval a szöveget illetően. Csakhogy míg nálunk a szintaxis egyeduralma következett be, másutt ezen túl is foglalkoztak a mondatnál nagyobb kommunikátumok, nyelvi egységek kérdésével.
A diskurzusanalízis fogalmát nem pusztán a szövegtan angolszász megfelelőjeként, hanem a nyelvi kommunikátumok olyan vizsgálati módszereként értelmeztem, amely érzékeny az egyébként a társadalomtudományokban megjelenő kérdésekre is (vö. Schiffrin, 1994). Ezért bemutattam azt a diszciplináris környezetet, amely az 1960-as évektől egyre szélesebb és pontosabb kontextus- és dinamizmusleírási igénnyel jelentkezett. (Tehát nem időbeli/történeti, inkább teoretikus és metodológiai előzményeknek tartom a felsorolt iskolákat, irányzatokat.) A diskurzuselemzés a nyelvészet azon eszköze (lehet), amely megfelelő adekvátsággal legalábbis leírhatja az immáron komplex nyelvi jelet.
E fejezet fő célja egyfajta intellektuális éljenzés volt: Kamp és Reyle DRS-modellje (1993), illetőleg Alberti Gábor (L)DRT modellje (2000) már nem egyszerűen az egyes jelkomplexumokat (szövegeket) írja le, hanem ezeknek az olvasóban való felépülését modellálja. A dolgozat benyújtása, 2004 októbere óta egyébként tovább finomodott a modell: Alberti Gábor ReALIS modellje már a feldolgozás dinamizmusára is érzékeny. Már nem pusztán egyirányú befogadásról/beépülésről van szó, hanem ennek a kontextusra való visszahatásáról is, rámutatva arra, hogy a kognitív/kulturális és szemantikai (a jelentéstapasztalatot illető) értelemben is komplexitásában növekvő szöveg, illetőleg szövegfogalom logikai/nyelvészeti értelemben is modellálható. S e modellben ugyanazok a pontok/kérdések reprezentálódnak egyfajta formális keretben, amelyek a diskurzusanalízis diszciplináris hátterét alkotó irányzatok által fogalmazódtak meg.
A szövegelemzést megelőző kérdések
A disszertáció írása során szövegminták elemzését nem tartottam feladatomnak, mert vizsgálódásaimban az összevetések, a változások adatolása intenzionális természetű volt és nem extenzionális. A dr. Andor Józseftől kapott opponensi bírálat egyik fő kitétele azonban az volt, hogy a kutatásnak az extenzionális értelemben vett összevető vizsgálatok elvégzése nemcsak lehetséges, de szükséges további iránya.
Az itt következő vizsgálat tehát ennek eredménye. Célja az eddigi modellek értékelése, összevetése.
A munka során eddig felmerült egyik legfontosabb kérdés az, hogy mit elemezzünk. Hogyan vethetők össze a modellek akkor, amikor:
(α) A szöveg fogalma című disszertációm következtetése szerint nincsenek kontextustól független szövegek: vagyis nem emelhetők ki egyes újságcikkek, hírek, mesék, novellák környezetükből, a beszédfolyamból. Csak valamifajta „ráérős”, körültekintő elemzésre van lehetőség, és valószínűleg értelme is csak ennek van;
(β) ehhez azonban el kell dönteni, hogy mi legyen a (teoretikus) (alap)egység: az autonóm mondatok; a szövegmondatok; esetleg a nagyobb (?) egységek.
(γ) Ekkor viszont kérdés, hogy a (szöveg)mondat felszíni szerkezetét vagy mögöttes szemantikai/propozicionális tartalmát elemezzük-e. Úgy tűnik, helyes szélesebbre nyitni az elemzés horizontját, és a mondatoknál nagyobb egységet, egyfajta mezoszintet (vö. Tolcsvai, 2001) is figyelembe venni. De szükséges-e, hogy ezek a felszínen is látható egységet (bekezdés, fejezet) képezzenek, vagy megelégszünk a referenciális azonosságokkal?
(δ) A kontextus külsőleges vagy belső egy leírásban? Az interpretátor a kontextus része vagy az ő ismeretrendszeréhez tartozik a kontextus?
(ε) Elégséges-e a helyzetleírás, vagy más modellben az aktorok, a hely, az idő megadása, vagy minden alkalommal pontos és részletes (a kultúrára is utaló) elemzést kell-e adnunk?