A kislányom arról csacsogott, hogy a hóvirágokról írjak, amelyek nemrég dugták ki a fejüket a kertekben. A nagyapám szerint a sok-sok eldobott csikkről kell írnom. Gondolkodtam e két tűz között, hogy ha nem is a téma vonalán, de hangulatában melyik sodrást válasszam. Mindenkinek megvan a saját lelki ablaka és csak rajta múlik, hogy hogyan néz ki rajta és hogyan látja belülről a külvilágot. Sokszor akkor látjuk szürkének és reménytelennek, ha a mi "üvegünk" poros és zűrzavarosan összekarcolt. Minden nap küldetés, hogy keressünk egy olyan rést, amelyen átkukkantva tudunk nevetni és örülni. Örülni és örömet okozni...
Nem szaladok előre... nehogy kicsit szentimentális legyek vagy hasonlóvá váljak ahhoz a buszsofőrhöz, aki tréfából beült  a várakozó utasok közé fehér bottal és vakszemüveggel. Amikor már mindenki ideges volt, hogy nem indul a járat, mérgesen felpattant a helyéről, eldobta a botját és a szemüvegét, hogy majd ő elindítja ezt a buszt, ha más nem akarja. A várakozó utasok fejvesztetten rohantak le a buszról... Az is nagy kihívás, amikor a fellegekből a földre szállunk és az is, amikor szárnyalni kezdünk. Valami arisztotelészi arany középutat kell tovább taposni. Kitaposott elméleti utakon mindig jó mendegélni. A régi értékek ércnél is maradandóbbak.
Mendegélek én is a magam harmincnégy évével, férjemmel és négy fiókámmal körülölelve. Tanárnak tanultam, most egy óvodában vagyok óvónéni. Tanítottam, most tanulok: türelmet, empátiát, a gyermeklélek zegzugos útjait. Szeretek színházba járni, hangversenyt hallgatni, kiállítást látogatni... Szeretem Szolnokot és szeretek mesélni. Szeretném kitárni az én ablakom és elmesélni, hogy miket láttam, hogyan láttam, milyen emberek, hangulatok, érzések érintettek meg. Szeretettel osztom meg mindenkivel!