Húsz évvel ezelőtt voltam először a Szolnoki Művésztelepen. A Vasutas Turista Egyesület, amelynek a nagyszüleim oszlopos tagjai még most is, minden évben betette a programjai közé ezt a látványosságot. A Planetárium, a Libegő, az Állatkert (ezekre emlékszem csak, kicsit szelektív módon, a gyermeki memória bűvös pókhálóival) sorában ott szerepelt városunk büszkesége is. Titokzatosan, vaskerítéssel elzárva, öreg fái árnyékában megbúvó romjával, amelyről minden évben megtudtam, hogy igazából nem is igazi, hanem helyi művészek által, a háború előtt épített emlék.
 Álltunk és gyülekeztünk a kapu előtt hátizsákkal, kis szatyorral, némi ivóvízzel és vajaskenyérrel, ahogyan az egy szervezett programhoz méltó. Kijött elénk egy "vezető" és vezetett minket: mesélt, mi nézelődtünk, csendben vonultunk, elköszönt, elköszöntünk, mind a kb.huszonöten kimentünk és a Damjanich szobor lábánál megettük-megittuk a némi vajaskenyerünket és ivóvizünket.
Felnőttem, elkerültem Szegedre tanulni, hazajöttem, szerelmes lettem, tanár lettem és anya... a Művésztelep felé se néztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy ott vannak az öreg fák, a rom, de ott van a vaskerítés is, amely előtt vártunk, hogy beléphessünk. Nem volt, aki megszervezzen... gondoltam. Rosszul gondoltam! Nem kell szerveződni, mert a Művésztelep kapuja nyitva áll mindenki előtt. Bejelentkezés nélkül be lehet térni a kertbe és a kiállítóteremhez.
Sokat járok ki a gyerekekkel mostanában. Van úgy, hogy csak a parkjába játszani, de megnézzük a kiállításokat, ott vagyunk a fesztiválokon, disznóvágáson, előadásokon, koncerteken.... Kisugárzása van a helynek, évtizedek alkotómunkájának az áldása.
Az én gyermekeim és ennek a generációnak a lelkébe a Művésztelep nyitottsága épül már be és pár év múlva egészen természetes lesz nekik, hogy a hétvégén egy-egy órát itt is eltölthetnek a családjukkal vagy elbújhatnak a világ zajától, ha csendre vágynak.
Saját bőrömön megtapasztalva látom, mennyire meghatározó lesz az, hogy milyen emlékcsírákat ültetünk el a gyermekeinkben. Ezért nemcsak a Művésztelepen, de városszerte bárhol, ahol gyerekek számára is nézhető és befogadható festményeket, képeket, szobrokat, rajzokat állítanak ki, meg kellene hirdetni néhány napot úgy, hogy a kiállított tárgyakat egy fél méterrel lejjebb helyezik, az aprónépek szemmagasságába. A jövő közönségének egy igen fontos nevelése lehetne. Most lehet megalapozni azt, hogy nem is olyan sok év múlva majd ők is kézenfogják a fiaikat és lányaikat és "eltúrázzanak" az öreg fák árnyékában, a borostyánnal befutott alkotóműhelyek közé, a Művésztelepre.
 
Papp Andrea